Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

 Tavibéka (Rana lessonae)




A Magyarországon előforduló ún. zöld béka fajok - tavi, kis tavi és kecskebéka - közül a legkisebb. A kifejlett állatok testhossza általában 5 cm, testfelépítése megegyezik a másik két fajéval. Jellemzője, hogy combjának hátsó oldala sárgás, narancssárgás színezetű, amely a másik két fajon sosem látható és a combja is rövidebb. Teste felső részének színezete többnyire zöld, apró, elszórt sötétebb barna foltokkal, amelyek a test két oldalán és a combokon is láthatóak. Hanghólyagja fehér, brekegésük a kecskebékáéra emlékeztet. Európában általánosan elterjedt, hiányzik azonban az Ibériai-félszigetről, Szardíniáról és szinte az egész Balkánról, továbbá a Brit-szigetekről. Skandináviában csak Svédország délkeleti szélén található meg. Általában csak a partig merészkedik, a vizeket nagyobb távolságra sosem hagyja el. A gyors sodrású folyók, patakok kivételével valószínűleg valamennyi hazai víztípusban megtalálható. Nappal vadászó faj, amely gyakran üldögél a vízparton és napozik. Mint a többi vízi béka fajunknak, a kis tavi békának is gyorsan kiszárad a bőre, ezért ha nem a vízben vadászik, mindig nedves helyen tartózkodik.



Nászidőszaka rokonaihoz hasonlóan későn, májusban van. A kis tavi béka rendszeresen kereszteződik a tavi békával és a kecskebékával, illetve azok és saját hibridjeivel. A nőstény összesen 500-5000 közötti petét rak, melyek több, kisebb-nagyobb, a víz alá süllyedő petecsomóban helyezkednek el. Petéiből 7-10 nap alatt fejlődnek ki a moszatokkal táplálkozó ebihalak, amelyek a nyár második felére alakulnak át. Ilyenkor elsősorban a nedves területeken tartózkodnak, a nagyobb vizeket csak később keresik fel. A telet az iszapban töltik, telelőhelyére októberben vonul.  Tápláléka elsősorban a vizek közelében mozgó legkülönbözőbb rovarokból áll. A zöld békák együttesen gyakori fajok, nem veszélyeztetettek.

 

Mocsári teknős (Emys orbicularis)


A mocsári teknős, Magyarország egyetlen őshonos teknősféléje Dél- és Kelet-Európa nagy részén, Marokkóban, a Fekete-tenger anatóliai partvidéke mentén, a Kaszpi-tenger vidékén, keleten egészen az Aral-tóig előfordul. Kedveli a sekély, iszapos síkvidéki állóvizeket. Hiánya a Brit-szigetekről és a vele szembeni kontinentális partvidékről, valamint Skandináviából az eljegesedés alatti visszahúzódással magyarázható. Magyarországon főként a síkvidéki, álló vagy lassú folyású vizekben, vízlevezető csatornákban, ártéri területeken, alföldi szikes tavakban, kubikgödrökben található meg. Az Ibériai-félszigeten és a Baleár szigeteken élő példányok kisebbek, hátpáncéljuk hossza 15-18 centiméter, míg a Krím félszigeten élőké a 30 centimétert is elérheti.



A fej ovális, hátrafelé szélesedő. Legfeljebb 20 centiméteres hosszúságú hátpáncélja és bőre zöldes, barnás vagy feketés, amit sárgás vagy fehér pettyek vagy csíkok tarkítanak. Nem ritkák a teljesen sötét, egyszínű, de a sárgán domináló példányok sem. Hátpáncélja mérsékelten domború, a gerinc mentén többnyire 5 nagy, hatszögletű pajzs sorakozik. Ezeket kétoldalt újabb nagy pajzsok veszik körül, míg a szegélyt kisebb, keskenyebb pajzsok alkotják. A hímek esetében homorú, a nőstényeknél lapos haspáncél világosbarna, gyakran sötét foltokkal tarkított, olykor a pajzsoknak fekete szegélye van. Fejét, végtagjait és farkát védekezésül képes páncéljába behúzni, s ilyenkor szinte senki és semmi nem férhet hozzá. Nyakát a nyakrejtő teknősökre jellemzően S-alakban meghajlítva, a test, hossztengelye irányában húzza vissza, nem pedig féloldalra hajtva, mint a nyakfordító teknősök. A hímek farka testükhöz viszonyítva hosszabb, töve vaskosabb, mellső lábaikon a karmok erőteljesebbek. Velük szemben a nőstényeknek rövidebb a farkuk, domborúbb a haspáncéljuk. A hímek szivárványhártyája vörösesbarna vagy narancsszínű, míg a nőstényeké fehér vagy sárgás.



A változó testhőmérsékletű faj október végén vonul el telelni. Vagy a vízfenék iszapjába ássa be magát, vagy ha erre nincs mód, a jégpáncél alatt kerül nyugalmi állapotba. Az életfenntartáshoz szükséges oxigénmennyiséget szájának és garatjának nyálkahártyáján, illetve a végbélzacskók hajszálerein keresztül szerzi meg. Az időjárástól függően március-áprilisban aktiválódik. Nyáron csak a tojásrakó nőstények távolodnak el a víztől, különben legfeljebb a partig, vagy valamilyen vízből kiemelkedő tárgyra merészkednek ki. Táplálékuk is vízi eredetű: különféle ízeltlábúak, kétéltűek, puhatestűek és férgek kifejlett és lárvaállapotú egyedeit, dögöket fogyaszt. A halak közül csak a beteg példányokat képes elfogni. A zsákmányt éles csőrkáváik segítségével darabolják fel. Mozgása a szárazon esetlen, de a vízben annál jobban úszik. Előszeretettel napoznak a vízen úszó fatörzseken vagy a partról benyúló ágakon, esetleg magán a parton, de látásuk kitűnő, és már több tíz méterről egymást riasztva belecsusszannak a vízbe, ha valaki közeledik. A mocsári teknős tojásokkal szaporodik, amelyeket (mintegy tucatnyit) a nőstény a vizek partján a homokba vagy a tőzegbe rak. A párzásra nem sokkal a telelés után, májusban kerül sor. A nőstény ezután laza, homokos talajt keres, ahová 8-10 centiméter mélyre eláshatja kb. 4-5 centiméter hosszú, 7-8 centiméteres átmérőjű tojásait. Az utódok augusztus és szeptember fordulóján kelnek ki, és azonnal megindulnak a víz felé. A teknősfészkeket gyakran kiássák és tartalmukat elfogyasztják különféle ragadozók, elsősorban a rókák.



A mocsári teknős Európa-szerte visszaszorulóban van a gyorsan terjeszkedő táplálék konkurens, az ékszerteknős miatt, illetve a vizes élőhelyek szennyezése és pusztulása is negatív hatással van az összállományra. A kifejlett példányokat páncéljuk védi, de a kicsinyeket és a tojásokat sokszor elpusztítják a ragadozók. Fennmaradásának érzékeny pontja a tojások kikeltetésére alkalmas, meleg, nyílt, de zavartalan fészekrakó hely, amelyek sajnos egyre fogynak a vizek környékén. Alföldi élőhelyeinek nagy része a lecsapolások következtében kiszáradt, a vizek, csatornák környéke pedig sokszor beépül, ill. zavaró forgalommal terhes. A magyarországi teknősállomány egyelőre stabilnak mondható, de megkezdődött a felmérése, hogy adott esetben hatékony védelmet lehessen biztosítani számukra. Mint minden kétéltű és hüllő, Magyarországon ez a faj is védett, eszmei értéke 50 000 forint. A honfoglaló őseink előszeretettel fogyasztottak teknőshúst, így a mocsári teknőst is megették. Számuk azonban nem emiatt és nem akkor fogyatkozott meg úgy, hogy mára alig találunk egy-egy vadon élő példányt. Azonban ez nem csak magyarországi probléma. Valamikor Németországban is nagyon sok mocsári teknős élt. Azonban a XVIII. század elején a brandenburgi Biblia-kereskedők kitalálták, hogy a böjt időszakában teknőshúst adjanak az embereknek, mivel az nincs benne az ekkor tilos ételek listájában. Ez a kereskedelem oda vezetett, hogy a brandenburgi tavakból és mocsarakból szinte teljesen eltűntek a teknősök.

 

Vízisikló (Natrix natrix)



A vízisikló egy közismert és elterjedt eurázsiai kígyófaj, hazánk leggyakoribb hüllőfaja.
A vízisikló nagy területen, az Atlanti-óceántól a Bajkál-tóig megtalálható északon egészen a 67. északi szélességi fokig. Európában Nagy-Britannia és Skandinávia északi részéről, valamint egész Írországból hiányzik. Számos alfaja található meg különféle szigeteken, így Korzikán és Cipruson. Magyarországon is közönséges, a legkisebb felületű állandó víz is elegendő számára. Elsősorban lassabb folyóvizek, tavak, holtágak, mocsarak mellett él, de kavicsbányákban, lápokban és a víztől távolabb is előfordul sík, domb és alacsonyabb hegyvidéken egyaránt. A tengerszint feletti 2.000 méteres magasságig is felhatol.



A vízisikló legjellegzetesebb ismertetőjegye a két félhold alakú, többnyire sárga folt a tarkóján. A faj testfelépítése erőteljes, a nőstények rendszerint nagyobbak a hímeknél: ez utóbbiak hossza ritkán éri el az 1 métert, míg a nőstények gyakran 120 centiméteresek, sőt háborítatlan vidéken akár 1,5 méteres hosszt is elérhetik. A vízisikló színezete változatos: ormos pikkelyű háta zöldes- vagy kékesszürke (gyakoriak a fekete melanisztikus példányok), a sötétszürkés haspajzsok széle csont fehér. A háton páros fekete pontsor fut végig. Egyik legjobb azonosítójele a tarkó két oldalán látható, nőstényeknél halványabb, hímeknél erőteljesebb színű, félhold alakú, sárga, fehér vagy ritkábban vörös folt, amely azonban számos egyedről hiányozhat. Orrcsúcsuk tompán lekerekített. A fejtetőn 9 nagy pajzsot találunk. Szemük kerek, a szem alja a felső ajakpajzsokkal érintkezik. Előfordulnak teljesen fekete példányok (Natrix var. ater), illetve kétcsíkú (a háton két keskeny sárgásfehér csík húzódik végig) változat is.




Napjainkig 9 alfaját írták le, a törzs alak a Natrix natrix natrix, N. n. persa, N. n. helvetica, N. n. astreptophora, N. n. sicula, N. n. schweizeri, N. n. cetti, N. n. corsa, N. n. scutata. Magyarországon, a törzs alakon kívül a N. n persa és ennek egy variánsa fordul elő. A faj ügyesen közlekedik kígyózó mozgásával mind a vízben, mind a szárazföldön. Hüllő lévén elsősorban nappal aktív, ilyenkor vadászik. Táplálékát kisebb termetű gerincesek képezik, elsősorban különféle halak és kétéltűek, kiváltképpen békák. Rajtaütésszerűen elkapott áldozatát elevenen fogyasztja el. Mérget nem termel, bár ha megriasztják, kobraállást vehet fel, és fenyegetően sziszeghet. Késő ősszel, ahogy egyre hűvösebb lesz, a vízisiklók száraz és meleg téli rejtekhelyet keresnek, ahonnan csak márciusban merészkednek elő. Nevével ellentétben nem kötődik annyira a vízhez, mint a kockás sikló. Tápláléka zömét különféle kétéltűek (gőték, békák) alkotják. Ezenkívül kisebb halakat, madárfiókákat és rágcsálókat is elfogyaszt. Az állatok a nap jelentős részét világos erdei tisztásokon, kőhalmokon magányos napozással töltik. A vízközeli területeken gyakran csapatokba verődnek egy-egy zsombékra telepedvén. Amikor testhőmérsékletük kellőképpen megemelkedett, zsákmányszerző körútra indulnak. A kifejlett siklók tavasz végén-nyár elején párzanak, de a nőstény csak július-augusztusban rakja le kb. 15-30, végüknél füzérré összeragadt tojását. Erre a célra előszeretettel választ komposzthalmokat, rothadó növénykupacokat, olykor más nőstényekkel közösen. Az októberben kikelő kicsinyek legfeljebb 15 centiméter hosszúak, de méretüktől eltekintve úgy néznek ki, mint a felnőttek. A kelési idő viszonylag rövid, mert a tojásrakás időszakában már fejlődő embriók vannak a tojásban. A hőmérséklet függvényében a kis kígyók 32–70 nap között látják meg a napvilágot. A frissen kikelt kígyók mintegy 80%-a nem éri meg a következő tavaszt. Vagy a ragadozók, vagy a nem kellőképpen átzvészelt téli időszak tizedeli meg az állományt.



Az emberek oktalan félelmükben gyakran végeznek vele, illetve a vizek szennyezése és a vizes élőhelyek pusztulása negatívan befolyásolja a faj állományát. Természetes ellenségei is akadnak szép számmal: tojásait patkányok és kutyák, a kis siklókat halak és békák, a kifejlett egyedeket gázlómadarak fogyasztják előszeretettel. Ennek ellenére a Természetvédelmi Világszövetség értékelése szerint a nagy területen elterjedt, emberi környezethez alkalmazkodni képes vízisikló nem szorul védelemre. Magyarországon, mint minden hazai kétéltű és hüllő, a vízisikló is védett, eszmei értékét 10 000 forintban szabták meg. A vízisikló, ha megzavarják, először villámgyorsan próbál elmenekülni, ha ez nem sikerül, többnyire döglöttnek tetteti magát. Ilyenkor hanyatt fordul, száját kitátja, nyelve is kilóg, szeme kifordul, és néha még véres váladék is szivárog torkából. Mindezt addig gyakorolja, amíg támadója piszkálja – ha úgy érzi elmúlt a veszély, újra hasra fordul, majd óvatosan elcsúszik. Másik védekezési módja nem kevésbé hatásos: ha megfogják, felemelik, kloákanyílásából végbélmirigyei kellemetlen szagú váladékát üríti megzavarójára, gyakran egyéb béltartalommal elegyítve. Aktív védekezése abból áll, hogy fenyegető pózt vesz fel, összetekeredve pikkelyeit összedörzsölve surrogó hangot hallatva tátott szájjal támadója felé csap, de soha nem harapja meg.

 

Vidra (Lutra lutra)



Az európai vidra (vagy egyszerűen csak vidra) részben vízben élő ragadozó emlősállat. Magyarországon kiemelkedően sok található belőle Európa más országaihoz képest, elsősorban a Dél-Dunántúl halastavainál. Európa nagy részén, Ázsiában egészen Japánig, illetve délkelet felé a Szunda-szigetekig honos, de megtalálható még Észak-Afrikában is. A vizek, vízpartok közelségében érzi igazán otthon magát, különösen ott, ahol a víz csendes, nem túl erős sodrású, s a vízparton sűrű a növényzet. Általában az édesvizek környékén él, de Nyugat-Európában és Skandináviában a tengeröblökben is megtalálható. Kiválóan alkalmazkodott a vízi életmódhoz, nem is távolodik el a víztől pár száz méternél messzebbre. Odújának fő kijárata gyakran a víz alatt van.




A vidra teste részben vízi életmódjához idomult. Áramvonalas alakja, az ujjai közötti úszóhártyák és viszonylag hosszú farka, valamint hajlékony teste nemcsak gyors, hanem igen fordulékony úszást tesz lehetővé. Bundája sűrű, tömött és zsíros, víz alatt pedig az is jól látszik, hogy a bundában megrekedt levegő ezüstösen csillog. Testhossza 100-130 cm, de ebből 35-45 cm a farok hossza. Bundájának színe a hátoldalon sötétbarna, a has oldalon viszont világosabb, inkább szürkéssárgás színű. A testtömege 3-14 kg. Magyarország legnagyobb menyétféle ragadozója. Magányosan vagy családi kötelékben él. Nem alszik téli álmot. Vackát víz fölé hajló fák tövében, maga ásta kotorékban készíti, de olykor megtelepszik vízparthoz közeli borzvárban is. A hímek és a nőstények külön territóriumot tartanak fenn, de a hímek területe gyakran lefedi egy vagy több nőstény területét.




Igen fürge, élénk állat, rendkívül gyors reakciókkal. Étlapján főként halak szerepelnek, de békákat, rákokat, madarakat, kisebb szárazföldi emlősöket, békákat, sőt gyümölcsöket is elfogyaszt. A halastavak környékén igen nagy károkat tud okozni a halállományban, ezért ezeken a vidékeken nem is túl népszerű. A párzási időszak februártól júliusig tart. A kölykök (1-5) a 63-65 napos vemhességi idő elteltével vakon jönnek a világra, szemük csak 30-35 nap múlva nyílik ki. A nőstény erre az időre általában egy föld alatti üregbe húzódik vissza, ahol valóságos kis fészket épít magának. A vidrakölykök 3 hónapig szopnak és 10-12 hónapig maradnak anyjukkal, ivaréretté 2-3 éves korukban válnak.



Fokozottan védett faj, fogyatkozásának fő okai a vizes élőhelyek pusztulása (a Kiskunság és Nyírség kiszáradása, halastavak számának csökkenése, vízpartok bebetonozása, parti növények irtása), víz közeli autóutak építése (gyakran elgázolják őket) és egyes vidrákról alkotott tévhitek („nagyon sok halat eszik, gyorsan elszaporodik”). 1995-ben az Alapítvány a Vidrákért vezetésével országos mozgalom indult a vidrák megmentésére és a populáció megfigyelésére. Az európai vidra egész kontinensünkön ritkuló faj, több nyugat-európai országban már ki is pusztult. Magyarország a fokozott védelmének köszönhetően sokkal jobb a helyzet. Sajnos védettsége ellenére hazánkban még sokszor elpusztítják, különösen a halastavak környékén, ahol kártételét legtöbbször eltúlozzák. A vízszennyezés is évről-évre mind több vidra vesztét okozza.

 

Sávos szitakötő (Calopteryx splendens)


A sávos szitakötő megtalálható Nagy Britanniától és dél Skandináviától észak Európa nagy részén keresztül, dél Franciaországban, észak Olaszországban, nyugat és dél Svájcban valamint az Ibéria-félszigeten és Algériában, sőt keleten egészen Kínáig is eljut.



Leginkább gyors folyású, tiszta vízfolyásoknál és folyóknál találkozhatunk vele, azonban megtalálható a lassú folyású vizekben, csatornákban vagy alkalmanként olyan tavakban, amelyek többé-kevésbé iszapos fenekűek. Mindkét nem sok időt tölt a vízparti növényzeten megpihenve, előnyben részesítik a nádasokat és a füves növényzetet a fákkal és bokrokkal szemben. Hossza 42-48 mm. A hím tora, szárnytöve fémesen csillogó kékeszöld, a potroh kék, és a szárnyakon nagy, fémfényű sötétkék folt van. A nőstény egész teste, szárnya zöldes-aranyos, a szárnyjegye fehéren világít, a lábai szürkésfeketék. Apró legyekre, rovarokra vadászik. A még nem teljesen ivarérett fiatalok egy csoportban maradnak, gyakran egy-egy sáscsomón töltik az éjszakát. Régebbeen a szitakötőt az „ördög stoppolótűjének” vagy „lócsípőnek” nevezték, s egyesek bosszantó lénynek, mások veszélyes állatnak tartották. Sok helyen még ma is gyanakvással tekintenek erre a rovarra, amit a helyi elnevezések is jól jeleznek: ujjvágó, lógyilok, fülvájó vagy szembevizelő. Olyanokat mondanak, hogy a szitakötő mérgező, hogy összevarrja az ember száját, hogy a fülén keresztül az agyába mászik. Hogy megcsíp, megharap. Hogy bárkire balszerencsét hoz – vagy talán még rosszabbat is. Azonban ez nem igaz, tudni kell, hogy a szitakötők egyáltalán nem veszélyesek, hacsak nem vagyunk szúnyogok - vagy más szitakötők.

 

Európai hód (Castor fiber)



Az európai, eurázsiai vagy közönséges hód (Castor fiber) Eurázsia legnagyobb, jellegzetes rágcsálófaja. A faj kiválóan alkalmazkodott a vízi életmódhoz, élőhelye a fás vízpart. A nagyobb folyók partjain tanyázik, ahol metszőfogaival levágott fákból, gallyakból és iszapból hangyabolyforma, néha 2-3 m magas lakásokat épít. A lakások bejárata a víz alatt van, de a lakórészek a víz fölött. Territóriumukat télen tudjuk a legkönnyebben felderíteni, mert ilyenkor fakéreggel és hajtásokkal táplálkoznak, s ennek jól látható nyomai vannak.



Magyarország hódállománya a 19. század közepére a vadászatnak köszönhetően gyakorlatilag kipusztult, de a 20. század utolsó évtizedében az ausztriai és magyar WWF együttműködésének eredményeképpen visszatelepítés kezdődött. 1996 óta a Duna-Dráva és a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén, illetve a Tisza-tavon, 2006 őszén pedig Hódmezővásárhelyen történt telepítés. 2004 óta minden szabadon engedett példányt nyomkövető rendszerrel szerelnek fel. Spontán vándorlás révén már a Zagyva mentén is megjelent, ami a hazai, jelenleg kb. 500 példányból álló populáció megerősödését jelzi. Megmentése érdekében visszatelepítési programok folynak még az Elba, a Duna és a Rhône vízgyűjtőjében, Skandinávia egyes részein, Bajorországban, Hollandiában. Kelet-Európában állománya azonban továbbra is visszaszorulóban van. Testtömege 20-33 kg, testhossza pedig 78 centimétertől akár egy méterig terjedhet, amihez 30-37 centiméteres lapos, pikkelyes farok csatlakozik. A teste torpedó alakú, a szőrzete vízálló, lapos, pikkelyes farkával és úszóhártyás hátsó lábával löki magát előre. Barna bundája selymes és vízhatlan, szemei és fülei kicsik. Hátsó lábain úszóhártya köti össze az ujjakat. Törzse erőteljes, háta íves, nyaka rövid és vastag, feje rövid, az orra tompa, szemei kicsinyek, fülei és lábai szintén rövidek. Bundája a hátán sötét barnásszürke, hasán világosabb. Az európai hód kanadai rokonával ellentétben nem épít hódvárakat és gátakat is csak ritkán emel, vackát inább a partfalban ássa ki. Járatának hossza 0,8 és 11 méter között változik. A hódalagút végén levő lakóhelyiség átmérője 50–80 centiméter. A kotorék bejárata a víz alatt van, s a hód szárazföldi ellenségei nem látják, hová bujik be az állat, így a kölykeit is nagyobb biztonságban tudhatja. Ha a víz nem elég mély ahhoz, hogy a várának megfelelő bejáratot alakítson ki, vagy ha a letelepedésre kiválasztott patak túl gyorsan folyik, a hód gátat épít.



A tél beköszöntével a hód a lakóürege bejáratánál az összegyűjtött friss hajtásokból, esetleg nagyobb fákból élelemraktárt létesít. Így akkor sem marad táplálék nélkül, amikor a fagy beálltával már nem tudja feltörni a jeget, hogy elhagyja a kotorékát. Az áttörhetetlenül megvastagodott jégtakaró kialakulásáig azonban naponta megújítja a lékjét, s azon keresztül éjszaka elhagyja lakhelyét, hogy táplálékot keressen. A várát rendszerint éjszaka hagyja el, akkor fogyasztja nyáron főként lágyszárúakból, télen inkább fakéregből álló táplálékát. Kedvelt növényeinek listája igen hosszú, az eddig összegyűlt megfigyelések szerint mintegy százötven lágy szárú és nyolcvan fás szárú növényfajból válogat. Kedvencei a fehér tündérrózsa, a vízitök, a libatopok, a keserűfüvek, a sóska, a kányafű, a harmatkása, a kanáriköles. A fás szárú növények közül legszívesebben a rezgőnyár, a fehér nyár, a fehér fűz és a közönséges nyír kérgét, fiatal hajtásait és levelét eszi. Rágásra metszőfogai folyamatos növekedése miatt is szükség van. Táplálékát a vízpartot szegélyező 10 méteres sávban szerzi be, ennél távolabbra csak ritkán merészkedik. Territóriumát szagjelzésekkel jelölik ki.
A hódok kiválóan úsznak, víz alatt 2 percig is kibírják, a szárazon két hátulsó lábukra tudnak állni, a farkukra támaszkodva. Bundájukat a végbélnyílás körül elhelyezkedő két szagmirigy váladékával teszik vízállóvá, farkukkal kormányoznak, úszóhártyás lábaikkal pedig előrelökik magukat a vízben. Hátsó lábaik második karma speciális bundatisztító karommá módosult. Egymással füttyögéssel, szagjelzésekkel és farokcsapkodással kommunikálnak, ez utóbbival veszélyre hívják fel a figyelmet. A hód a természetben 7-8 évig él, fogságban viszont 25 éves példányok is vannak. Természetes ellensége a barnamedve, a hiúz, a farkas és a rozsomák. A fajon belüli agresszió sem számottevő oka az elhullásnak, a visszatelepített hódokat leginkább az orvvadászat, a hálóba akadás és a közúti baleset fenyegeti. Több országban ennek ellenére már annyira elszaporodtak, hogy vadászatukat is engedélyezik.



A hód számára a tél nem a téli álom, hanem a szaporodás időszaka. A szülők 105-107 napos vemhességet követően együtt gondozzák és táplálják egy-két utódukat. Elválasztásra kb. háromhetes korban kerül sor. A kölykök az ivarérettség eléréséig, azaz mintegy két-két és fél évig maradnak szüleikkel. A hód nem kimondottan szapora, minden évben a nőstények 50-70 százaléka kölykezik, s egy, legfeljebb két kölyköt hoz a világra. Az átlagos családok létszáma három és öt között van. Kevés utódjukról a hódok körültekintően gondoskodnak, ennek köszönhetően nagy a túlélési arány.
A hód társas viselkedése minden más rágcsálóétól különbözik. A hímek és a nőstények tartós, monogám párkapcsolatban, többgenerációs családokban élnek. A családok a szülőpárból, a kétéves kölykökből, az egyévesekből és a fiatal kölykökből állnak. A kis közösség hierarchikusan épül fel: az idősebbek uralkodnak a fiatalabbak felett. A kölykök megszületésekor a szülők elüldözik a legidősebbeket, feltehetőleg azért, mert a territórium élelemforrásai korlátozottak. Az eurázsiai hód valaha Európa és Ázsia mérsékelt övi területének minden folyóvize mellett megélt, de a 19. század végére az egyedszáma földrészünkön ezerkétszáz körülire csökkent. Néhány országban már ekkor védetté nyilvánították. A sors iróniája, hogy Svédországban erre 1873-ban, kipusztulása után két évvel került sor. A hódok számának csökkenése csak kisebb részben tulajdonítható a vizes élőhelyek visszaszorulásának. A fő ok a túlzott vadászat lehetett: gereznájáért, húsáért és a hódzacskóért, a castoreumért vadászták. Az eurázsiai hódnak a XX. század elejére csak néhány földrajzilag elkülönült alfaja maradt fenn Franciaországtól a Bajkál-tóig, valamint Mongóliában. Visszatelepítésével, a fennmaradt populációk támogatásával tizenöt országban próbálkoznak. Az első visszatelepítés 1922-ben Svédországban kezdődött, s napjainkban az ottani állomány a százezret is meghaladja. A természetes bevándorlásnak és a mesterséges visszatelepítésnek köszönhetően az egyedek száma minden alfajban elérte az életképes populáció fennmaradásához szükséges minimumot. Az eurázsiai hódnak ma körülbelül 430 ezer egyede él.



A hód által kidöntött fák hamar kisarjadnak, a hód elhagyott váraiban vidra, róka, borz és pézsmapocok telepedhet meg. A lakatlanul maradt várakat észrevétlenül elfoglalja a növényvilág. Ahol a hód gátat épít (nálunk ilyent egyelőre nem találták), ott az építmény mögött kialakuló tó népes állatsereget vonz. Némelyiküknek állandó lakhelyül szolgál, mások csak egy úszásra keresik fel a hódok tavát. A gát csak alapos szűrés után engedi tovább a vizet. A Lettországban élő hetvenezres hódállomány gátjai a számítások szerint évente 32 billió köbméter vizet tisztítanak meg, ami tetemes pénzmegtakarítást jelent. A gát mögött a vízszint akár 1 méterrel is megemelkedhet, ennek következményeként a talajvíz is megemelkedik, és a hódok tavának környezetében új, nedvességkedvelő növénytársulások jelenhetnek meg. Ha pedig a tó kiszárad, termékeny földterület marad a helyén. Több európai országban, például Franciaországban és Lengyelországban azt tapasztalták, hogy a hódok vonzzák a turistákat. Finnországban, Oroszországban és Svédországban, ahol erős populációi vannak a hódnak, a vadászatát is engedélyezték.